Egy kis falu, a Zala folyó völgyében.

2011. szeptember 28., szerda

Szeptemberi furcsaságok


Sok meglepő dologgal találkozom mostanában, nem tudom ezek már a klímaváltozás hatásai, vagy csak ritkán előforduló éghajlati változások jelei.

Több fórumon olvastam arról, hogy a felmelegedéssel együtt jár, hogy Magyarország éghajlata lassan hasonlóvá válik a mediterrán országokéhoz. S bizony a mutatkozó jelek alapján én is így látom. A mi vidékeinken is megjelentek a spanyol csigák, ezek a narancsszínű zabálógépek, amelyek Spanyol honból indultak világot hódítani, és ahol megfelelő klimatikus viszonyokat találnak, ott megtelepednek és szaporodnak. Az idén már a kertem és udvarunk minden részén megjelentek egyre nagyobb számban. Aztán olvasom az egyik magazinban, hogy Baranyában, Somogyban forró nyári napokon sűrűn hallani a görög illetőségű kabócák felforrt kuktafazék hangjához hasonlatos, sistergő fütyülését. A déli vidékek vadászai egyre többször döbbennek rá, hogy az általuk kilőtt bundás ragadozó nem róka, hanem a Balkánon honos aranysakál. 

Változik a növényzet is: egy-egy szigorú tél sem akadályozhatja meg dél dunántúli házak déli oldalára ültetett fügebokrok dús, olykor nyaranta kétszeri termésérlelését. Hát mi is megpróbálkozunk a fügével, bár még kicsi fa, de termését már mutatja. 



Az almafáim is érzik a változás szelét, mert szépen elkezdtek virágozni, most szeptember végén.(Mintha tavasz lenne.)



Aztán egy újabb furcsaságként a házunk előtt, a járda mellett kamilla növény hajt, s szépen virágzik. Mindig nyár elején szoktam begyűjteni és leszárítani. Valószínű, hogy akkor kerülhetett (a szél tréfájaként) a mag a földbe.



Virágzik és terem az augusztusban elültetett cukorborsó. A vöröshagymák kiszedése után gondoltam egy próbát megér és a tavaszról megmaradt cukorborsó magokat elszórtam. Ha kitart még két hétig ez a meleg napos idő, akkor bőven lesz termény rajta.



És a szőlő- ezen a göcseji dombos vidéken a szőlőknek még ilyen jó cukorfoka nem volt. Az idei szüretnél a gazdák azt tapasztalták, hogy az olaszrizling a megszokott 15-16 helyett 18 fokos. A kékfrankos és oportói szőlő 16-18 helyett elérte a 21 cukorfokot is. 80 éves gazdákkal beszélgetve megállapítottuk, hogy ilyen jó cukorfokra bizony ők se emlékeznek.

Talán ezek mind azt jelzik: hazánk átcsúszik a mediterrán klímaövbe, és ehhez az új időjárási körülményekhez kell alkalmazkodni embernek, állatnak, növényeknek is.

2011. szeptember 23., péntek

Kegyetlen irigység? - Megmérgezték a berni pásztort


„ Az apró szőrcsomó nyüszítve mászott anyjára, hogy elérje az emlőt és szophasson. Nem értette, miért nem teheti, s miért hideg a mama bundája... a helyiséget betöltötte a három kölyök vinnyogása.
A jelek egyértelműen mérgezésre utalnak, legvalószínűbb, hogy növényvédő vagy rovarirtó szerrel kezelt ételt kaphatott a hétéves állat.
A faluban némelyeket zavar az ugatásuk……………”

Egy újabb lehangoló híradás a Zalai hírlapban.



Néhány hozzászólás, mely bizonyítja hiába élünk a XXI században, a minden féle” szuper” mindentudó találmányok ellenére az emberi magatartás, a jó közösségi élet hiánya, az alkalmazkodás hiánya……. , semmit nem változott az elmúlt évszázadok alatt.

-          - Sajnos nekem februárban mérgezték meg a 11 éves bernipásztor-németjuhász keverék és 6 éves tacskó kutyámat. Teljesen átérzem a fájdalmat. A szívemből szakítottak ki egy darabot. Tudom ki tette, de a rendőrség lezárta a feljelentésemet azzal, hogy nem bizonyítható (nincs tanú, videó stb.) Én mindenesetre azt kívánom az ilyen aljas jellemtelen tetveknek, hogy olyan kínok között "dögöljenek meg" mint ahogyan az én szeretett kutyáim MEGHALTAK !!
-         -  A szívtelen tettes tudhatná, hogy mi ilyenkor családtagot veszítünk el.
-          - Az ingatlanon magára hagyott frusztrált "kedvencek" üvöltenek éjszakánként és a láncra kipányvázott "farkaskutya" stb. típusok főleg. Amelyik német juhásszal nem foglalkoznak kellőképpen, az éjszaka szökik, (némelyik nappal is) csavarog, esetleg vadászik, vagy más ebeket, stb. haszonállatokat leöldös. Az ilyet végül a tehetetlen és nevelést súlyosan elmulasztott tulajdonosa megköti erős láncra. És innentől pokol lesz a környezete a szomszédjai számára is főleg éjjelente.
-         -  Még csak annyit szeretnék hozzá fűzni, hogy sajnos a halott kutyuson már nem segít a kamera, de sajnos, nálunk is fel kellett szerelni a kamerákat, mert féltjük a kutyusainkat, mivel már bántották őket. És rendszerint olyanokat "zavarnak" a kutyák, akik úgy jöttek a faluba, és minden, ami falusi zavarja őket - bármilyen állat.



És az én hozzászólásom.

-          „A felsőbbrendű faj” sok tagja úgy tekint az állatokra, mintha azok csak azért léteznének, hogy a kényünket-kedvünket kiszolgálják. Elszomorító a Jövőre vonatkozóan, hogy az Emberi önzés, (különösen a jobb-módúak körében az egekbe szökik).
Én is azt tapasztalom, hogy sokan kiköltöznek falura és nem veszik át a falusi életformát.
Nem szeretik az állatokat, lenézik a másik embert. Elkergetik, megdobálják a szabadon mászkáló ugató kutyákat. Nem tudom, mit szólnának hozzá, ha a kutyatartók az ő rosszalkodó, hisztiző, sikítozó gyerekeikkel ugyanazt tennék.
Nem törvények kellenek, hanem nagyobb hangsúlyt kellene fektetni az utánunk jövő nemzedék nevelésében, a természet, állatok és közösségi élet szeretetére.

2011. szeptember 19., hétfő

Élményeim a Zalai Erdőtáj kerékpárúton II.

A Dél-Zalai vidék dombhátakra felkapaszkodó és völgyekbe lefutó, szeszélyesen kanyargó békés útjai minden kerékpáros számára feledhetetlen élményt nyújtanak.A zalai Erdőtáj kerékpárút egyik legtöbb látnivalót kínáló helye Szécsisziget, utunk következő állomása.
Nem véletlenül. A hajdani mezőváros dicső történelmi múlttal büszkélkedhet, hiszen e helyütt már a XV. században vár állott, melynek helyén ma szépen felújított kastély található. Parkjában bivaly csorda legelészik.
A várkastély szomszédságában áll Zala megye legszebb barokk temploma, amit most újítanak fel. Ott jártunkon is a tetőn dolgoztak, a magasból néztek le ránk, a kerékpározó turistákra. Aztán rácsodálkozunk egy szépen felújított porta faragott kerti kapujára, a dolgos kezek dicsérete.
Kerka folyó partján fekvő helység egyik szép látnivalója a Vízi-malom múzeum. Szinte bizonyos, hogy ilyen ideális természeti adottságok és a folyamatosan lakott település mellett már a középkortól kezdődően állhatott itt vízimalom.
S a Malomnál összefutottunk egy”valódi” német állampolgárságú házaspárral.(Az előző bejegyzésnél említve, hogy mi is olyan németesen néztünk ki.) Most megállapítottuk, hogy kivétel a kerékpárjaink. A mi biciklijeinken nem volt annyi kütyü. Engem nem izgat, hogy hány kilométeres sebességgel megyek, nem kell visszapillantó tükör, s egyéb felszerelés. Rövid köszöntés után ők ellenkező irányba folytatták útjukat. Mi a Tormaföldei útra fordultunk és átmentünk a Kerka folyó hídján.
Vízi-, és madárvilág számára ez a terület a Kerka-Naturpark már ma is egy értékes természetes élettér.E területet elhagyva erdős-ligetes egyenes aszfaltozott úton, az „olajosok útján” kellemes hangulatban , szép napsütésben pedáloztunk Lovászi felé.

Beérkezve kerestük a kerékpárutat jelző információs táblát Lendvadedesre akartunk eljutni. Nincs tábla, akkor merre? És akkor kezdődött a feketeleves. Lovászi utolsó házait is elhagyva, S.O.S. segítség kérésként leintettem egy közeledő motorost. Nincs más, vissza kell tekerni Lovásziba, átkelés egy hegyi útra, szőlődombok pincéi közé, sok-sok kitérővel. Idős biciklijét toló hegyi gazdától kérünk újabb útbaigazítást. Nagyon úgy tűnik, nem a megfelelő úton megyünk.

Irányjelzők –bólogatókút- emelkedő- régi épület-jobbra tartás. A szőlődombokat elhagyva szép lassan ráértünk a Kankalin tanösvényre. Melyről nem volt semmi ismeretünk, pedig szép erdős környezetben állít emléket az olajipari múltnak.

Végre találva egy piros turistajelzést elhagytuk a Tanösvényt. Elmaradozik az aszfaltozott út is, helyette bár széles, de rossz, kátyús és sok helyen kaviccsal felszórt erdei útra értünk. Kerékpározásra alkalmatlan!!!

Leszálltunk a nyeregből és most már gyalogosan, egyre nagyobb bizonytalanságban róttuk több kilométeren át ezt az erdei utat. Végre egy kanyar után erdészekkel találkozunk. Megkérdeztem Lendvadedes felé, jó irányba megyünk –e. Kiderült ez az erdei út is elvisz oda,(nagy kerülővel) csak mindig minden elágazónál jobbra kell fordulni, mert különben átmegyünk a határon a Mura-vidékére. Bizony az országhatár szélén haladunk. Elkeserítő információ, hogy újabb és újabb emelkedők várnak még ránk.

Úgy éreztük már hosszú órák óta megyünk e hatalmas erdőben, a nap is egyre melegebben sütött be a fák között. Egyre jobban elkedvetlenedünk. Párom is egyre többször morgolódott, milyen kerékpárutat néztem ki, ahol gyalogolni kell.

Egyszer csak egy újabb emelkedő közepén elegem lett, ledobtam a kerékpáromat. Én egy métert se megyek addig tovább, amíg - nem ettem, - nem ittam, - nem pihentem, - nem tudom mennyi az idő, - nem veszem le a cipőmet, - ki nem oldóm a kendőmet, - be nem kenem krémmel a fáradó lábaimat, - és így tovább. Csak mondom és mondom a magamét, most már a Páromnak kell vigasztalni.