Élményeim a Zalai Erdőtáj kerékpárúton II.

A Dél-Zalai vidék dombhátakra felkapaszkodó és völgyekbe lefutó, szeszélyesen kanyargó békés útjai minden kerékpáros számára feledhetetlen élményt nyújtanak.A zalai Erdőtáj kerékpárút egyik legtöbb látnivalót kínáló helye Szécsisziget, utunk következő állomása.

Nem véletlenül. A hajdani mezőváros dicső történelmi múlttal büszkélkedhet, hiszen e helyütt már a XV. században vár állott, melynek helyén ma szépen felújított kastély található. Parkjában bivaly csorda legelészik.

A várkastély szomszédságában áll Zala megye legszebb barokk temploma, amit most újítanak fel. Ott jártunkon is a tetőn dolgoztak, a magasból néztek le ránk, a kerékpározó turistákra. Aztán rácsodálkozunk egy szépen felújított porta faragott kerti kapujára, a dolgos kezek dicsérete.

Kerka folyó partján fekvő helység egyik szép látnivalója a Vízi-malom múzeum. Szinte bizonyos, hogy ilyen ideális természeti adottságok és a folyamatosan lakott település mellett már a középkortól kezdődően állhatott itt vízimalom.

S a Malomnál összefutottunk egy”valódi” német állampolgárságú házaspárral.(Az előző bejegyzésnél említve, hogy mi is olyan németesen néztünk ki.) Most megállapítottuk, hogy kivétel a kerékpárjaink. A mi biciklijeinken nem volt annyi kütyü. Engem nem izgat, hogy hány kilométeres sebességgel megyek, nem kell visszapillantó tükör, s egyéb felszerelés. Rövid köszöntés után ők ellenkező irányba folytatták útjukat. Mi a Tormaföldei útra fordultunk és átmentünk a Kerka folyó hídján.

Vízi-, és madárvilág számára ez a terület a Kerka-Naturpark már ma is egy értékes természetes élettér.E területet elhagyva erdős-ligetes egyenes aszfaltozott úton, az „olajosok útján” kellemes hangulatban , szép napsütésben pedáloztunk Lovászi felé.

Beérkezve kerestük a kerékpárutat jelző információs táblát Lendvadedesre akartunk eljutni. Nincs tábla, akkor merre? És akkor kezdődött a feketeleves. Lovászi utolsó házait is elhagyva, S.O.S. segítség kérésként leintettem egy közeledő motorost. Nincs más, vissza kell tekerni Lovásziba, átkelés egy hegyi útra, szőlődombok pincéi közé, sok-sok kitérővel. Idős biciklijét toló hegyi gazdától kérünk újabb útbaigazítást. Nagyon úgy tűnik, nem a megfelelő úton megyünk.

Irányjelzők –bólogatókút- emelkedő- régi épület-jobbra tartás. A szőlődombokat elhagyva szép lassan ráértünk a Kankalin tanösvényre. Melyről nem volt semmi ismeretünk, pedig szép erdős környezetben állít emléket az olajipari múltnak.

Végre találva egy piros turistajelzést elhagytuk a Tanösvényt. Elmaradozik az aszfaltozott út is, helyette bár széles, de rossz, kátyús és sok helyen kaviccsal felszórt erdei útra értünk. Kerékpározásra alkalmatlan!!!

Leszálltunk a nyeregből és most már gyalogosan, egyre nagyobb bizonytalanságban róttuk több kilométeren át ezt az erdei utat. Végre egy kanyar után erdészekkel találkozunk. Megkérdeztem Lendvadedes felé, jó irányba megyünk –e. Kiderült ez az erdei út is elvisz oda,(nagy kerülővel) csak mindig minden elágazónál jobbra kell fordulni, mert különben átmegyünk a határon a Mura-vidékére. Bizony az országhatár szélén haladunk. Elkeserítő információ, hogy újabb és újabb emelkedők várnak még ránk.

Úgy éreztük már hosszú órák óta megyünk e hatalmas erdőben, a nap is egyre melegebben sütött be a fák között. Egyre jobban elkedvetlenedünk. Párom is egyre többször morgolódott, milyen kerékpárutat néztem ki, ahol gyalogolni kell.

Egyszer csak egy újabb emelkedő közepén elegem lett, ledobtam a kerékpáromat. Én egy métert se megyek addig tovább, amíg - nem ettem, - nem ittam, - nem pihentem, - nem tudom mennyi az idő, - nem veszem le a cipőmet, - ki nem oldóm a kendőmet, - be nem kenem krémmel a fáradó lábaimat, - és így tovább. Csak mondom és mondom a magamét, most már a Páromnak kell vigasztalni.