Öreg láda meséi…

Egyszer volt, hol nem volt………..egy városban élő házaspár elhatározta, hogy falura költözik egy saját házba. A ház újonnan épült, de a berendezés új is volt meg régi is. Gondolták e színes kavarodásba még beleférne egy régi-régi láda is.

Hallottak hírt egy közeli településen élő ócskásról, akinél régi hagyatékból származó tárgyakat lehet vásárolni. Felkerekedtek hát, hogy megtalálják a maguk titkokat rejtő ládáját. A fészer, a régi pajta, az öreg ház mind telis tele régi jobbnapokat is látott bútorokkal. Hoppá egy sarokban megbújva ott egy láda, a színe borzasztó ronda barna és vastagon lefestett zománcfestékes. De a formájában van valami izgató, mert láda is , meg fiókos is. Jó vastag deszkalapokból készült, látni rajta a régi idők szokásait. Ez az ! Ez kell nekünk! És megköttetett az egyesség. A láda elindult új helyére, egy új korba, az új évezredbe.

Esélyt adva a ládának, hogy régi fényéből valamit visszakapjon hosszas kezelés alá került. A ronda zománcfestéket leégetve derült ki, hogy bizony az idő és a szú nem kímélte a ládát. S ahogy a rétegek kerültek le a ládáról, úgy mentünk vissza az időben talán még kétszáz évet is.

Hajdanán az asztalos mester megrendelést kapott egy jómódú polgári családtól egy szép méretes faláda készítésére mely a szoba dísze lehet. A mester kiválasztotta a legszebb erezetű vastag deszkákat és megalkotta művét. Szépen mutasson a láda kapott méhviaszos réteget melytől olyan rendkívül kellemes illatúvá és selymes tapintásúvá vált. Nagy méretes alakját kecsesebbé tevő két oldalra kerülő kis fülek és a fiók fagombja köré kerülő napocskák vidám varázslattá vált. A mester gondolt rá, ha már van fiók mely titkok, rejtélyes dolgok tárhelye ne nyithassa ki bárki. Középen kukucskált egy zár. Így szépen felcicomázva kezdte meg életét a láda.

Teltek múltak az évek és útra kelt a láda. Városból faluba került, ide nem illet már a mézszínű ragyogása. Aztán a Jány is felcseperedett, férjhez adták és kellet egy kelengyés ládafia. Újra mesterember kezébe került és új ruhába bujtatták. Szép is volt e ruha sötétkék alapon piros tulipánok díszítették. Így felöltöztetve ismét útra kelt a láda. Más vidék más szokások és új évszázad köszönt rá. De ő csendesen őrizgette a nagy napok relikviáit és titkos levelek, tárgyak rejtélyeit.

Mígnem megváltozott a világ, s a lágy napfényes ragyogásból, lőporszagú szürkeséggé vált. Nem kímélte a háború a láda csendes magányát, új ruhát kapott egyhangú zöldessárgát. Amit csak az azonosítási szám fekete kontúrja tört meg. Ismét útra kelt a láda, de ezúttal nem kényelmes kocsi, hanem zakatoló vasparipa vitte messe, messze.

Teltek múltak az évek, s a láda még mindig dacolt a száguldó idővel, bár testét féreg rágta a zár és a kulcsa elveszett. Új gazdái, hogy eltüntessék beteg megfáradt testét vastagon sötét barna zománcfestékkel fedték be. Ronda lett és ormótlan, de még tán valamire jó.

Sorsába beletörődve szolgált a láda, míg gazdái éltek, majd ismét útra kelt az ócskás teherautóján zötykölődve.

S lám megérte az új évezred is. Méltányolva szolgálatait vén testére az évek alatt rákerült rétegeket leszedve, most megkönnyebbülve a meleg tágas szobában csendesen pihenhet. Boldog mosollyal őrzi fiókja mélyén a fiatalság titkait, a szép szerelmes leveleket.

Itt a mese vége, vagy mégse…..